( : jam világa : )

2009-ben kezdtem novellákat írni. Első írásom még azon a nyáron bekerült egy antológiába, nyomtatott formában. Minőség ellenőrzés céljából indítottam egy blogot, majd internetes oldalak pályázataira jelentkeztem, ahol kivétel nélkül mindig bejutott a díjazottak, vagy legjobbak közé az aktuális novella. Jelenleg is folyamatosan pályázom. Idén ősszel az Ulpius könyvkiadó bekérte olvasásra - kötelezetség nélkül - regényem első részét : )

Itt lejjebb olvashatjátok pár novellámat, ízelítőül : )

Jó volna ha éreznétek egy kicsit az én szívemmel : )

A bosszúálló anya

Hangos kiabálástól zengett az ovi utcája. Egy anya és egy óvónő veszekedett. Az anya frusztrált volt és hisztis, az óvodai alkalmazott pedig mindenhatónak képzelte magát. Mióta az orvosok és ügyvédek gyerekei is felfedezték, hogy korosztályban vegyes csoportok vannak (azaz nincs kis és nagycsoport, így a testvérek egy csoportba járhattak), minden újgazdag idejártatta a gyerekét. Ezzel az ovi nívója is emelkedett. Meg a csoportpénz. És az észjátszás. Hirtelen táltos képzővé vált az egykori gyerekparadicsom. Sok szónoklat, és állandó harc a szegényebb szülőkkel, akik szembe mertek szállni az új módival. Jelentéktelen dolgon pattant ki aznap reggel a vita, de mély szakadékot képzett pedagógus és szerető szülő között.

Egy vesszőfutás volt az élete a három gyerekes anyának. Egyedül maradt a gyerekekkel. Az egyik kicsi volt, a másik pici, a harmadik vadiúj. Könyvet csak vécén tudott olvasni. Persze, kizárólag úgy, ha duplára zárta az ajtót, mert szabadonfutó két nagyobb kölyke még ott sem hagyta békén az anya nevű rabszolgát. Állva evett a konyhában az ajtófélfának dőlve, miközben a csámcsogás hátulütőit elemezte gyerekeinek. Feltűnően gyorsan öltözött, ami sokszor érdekes hatást keltett, hitelesen tükrözve lelkivilágát. A kialvatlanság mintapéldánya volt, elaludt bárhol, ahol a feneke széket ért. Éjszaka csinálta a családi költségvetést, súrolta a tűzhelyet, mosott a tárcsás mosógéppel. Tökéletesen uralta a perceket, a háztartást és jól zsonglőrködött a pénzzel. Nem lázadt, mert nem volt ideje gondolkozni. Egyszer a nagyi pénzt nyomott a kezébe szoláriumra, azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon sápadt. Ebből azt szűrte le látensen hiú lelke, hogy szarul néz ki. Könnyű megkülönböztetni a konditerembe és szoliba járó, magára sokat adó mamit az egyedülálló anyától. Mindkettő gebe, csak az utóbbi patológiásan az.

A tökéletes anya, tökéletes nő, és tökéletes ember hármas koronájára vágyott, a kis naíva. A szerepek között folyamatosan ingadozott, ez vitte el energiáinak azon részét, amit nem faltak fel a gyerekek. Ha egy szép ruhát vett fel, azt tuti, hogy lehányta, de minimum leköpte véletlenül valamelyik gyerek. A gyöngysorokat leszaggatták a nyakából. Körömcipőit kényelmetlenné tették a felvágott cafatok, amit a lányok tettek bele, ,,mikulás után szabadon" kreatív ötlet alapján. Különös képességeket fejlesztett ki. Könnyek és visítás nélkül tudott Legón futni, és képes volt két füllel három gyerek nyöszörét hallgatni.
Almozottan hátrányos mivolta a körülötte élő emberek mosolygós sajnálatát, és nagyfokú segítőkészségét váltotta ki. Legnagyobb patrónusa a nagyi volt, mint időben, mint pénzben. ,Mindentvarázsolós' táskája ontotta a szalámit, háztartási eszközt, és édességet. Ha ott volt egy pár napot, minden mosolygós nyugalomba borult rendszerető, határozott lénye hatására.

Mint minden jó nagymama, sokszor hozott a gyerekeknek ajándékot. Húsvétra szép, világoskék szandit. Csipogósat. Mindenki imádta a szandit, leginkább a gyerekek. Köröket róttak a szoba közepén. Körbe-körbe-körbe-körbe. Két futkosó gyerek, az négy láb, azaz négy szandi, ami csipog. Kreatív találmány.

- Legalább mindig tudom, hogy merre vannak a gyerekek. - gondolta. Egy órával később megnyugtatásként ismételgette a mondatot, és próbálta elhinni, amit mormogott.
Két órával később, miután elment a nagyi, hangos zenével próbálta elnyomni a szandik hangját. Három órával később veszettül kereste a körzőt, hogy talán azzal kiszúrhatja a szörnyszandi csipogóját. Ez sajnos nem bizonyult életképes ötletnek, mert a lányok nemhogy levenni nem akarták az új szandit, de közölték, hogy abban akarnak aludni. Négy órával később reménykedett, hogy elfáradnak a gyerekek, és könnycseppek kezdtek gyűlni nihilbe bámuló szemeiben.

Sosem fürdetett és ágyazott ilyen gyorsan, általában szerette az estéket. De ezt nem. Ötlete sem volt, hogyan szabaduljon meg attól az elvetemült szanditól. Nem sérthette meg az anyját azzal, hogy az ajándékát kiutálja a szemetesbe. Nem ríkathatta meg a gyerekeit azzal, hogy kidobja azt az átokkal vert lábbelit. Elgondolkozott azon, hogy vajon milyen elvetemült szadista barom beteges találmánya lehet ez. Biztosnak látszott, hogy utálta a gyerekei anyját az az agybeteg. Vagy egy vicces hallássérült volt és csak játszani akart egy kicsit, és kifigyelni, hogy mi az anyák tűrőképessége. Megterhelt idegeit próbálta összegereblyézni, tébolyultan megkuszálódott állapotukból, és próbálta besírni a gyerekeit az ágyba. Talán ez volt élete legnehezebb estéje. Ruhástól, csukott szemmel, merev testel és megtörve, fadarabként hullott az ágyba.

- Vagy a szandi, vagy én! - határozta el magát, acélosan és hajlíthatatlanul.
Betúrta fejét a puha párnába, aminek nagyi szagú pamuthuzata magába szívta, fáradságtól szakadatlanul hulló könnyeit. Nagyon mélyen aludt, de kimerült agya ostoba tréfát eszelt ki, maradék energiáival. Nagy csipogós szandik repkedtek a tudatalattijában, agyonnyomva alvástól megújulni vágyó lelkét. Csipogást hallott kívül-belül, lent és fent. Egy pillanatra azt hitte, hogy a csipogós szandik mosolygósan kegyetlen mennyországába került, de mielőtt eldurvult volna a dolog, felébredt.

És megvilágosodott.
Reggel nyálas mosollyal oltotta ötletét gyerekei lelkébe.

- Arra gondoltam, hogy vigyük be az új szandit az oviba váltócipőnek. Egész nap rajtatok lehet, és ilyen biztos senkinek sincs. Mindenki titeket fog irigyelni. Tök jó, nem? - és hozzáfűzte, a gyerekeinek a legjobbat akaró anya ártatlanul csillogó mosolyát. A lányok elámultak az ötleten és teljes odaadással, nagy izgalommal kezdték begyömöszölni a szandikat egy szatyorba.

Azon a héten a pedagógus többször is feldúlt pillantásokat szórt az ártatlanul mosolygó anyára. Majd nagyon-agyon szappanos vízben mosta le valami ócska indokkal a szandikat, amik azután már nem csipogtak. Az anyától hazug mosollyal kért elnézést a kárért, amit a kékséges-szépséges lábbeliken okozott. Az anya hazug mosollyal hagyta helyben a dolgot, és határozottan jól érezte magát a bőrében.

Vége : )

Elza - egy antológiában megjelent nyomtatásban (2009)

Elza tudta, hogy ez az ő napja. Péntek van, és az egész hétvégét anyjával töltheti az ügyeletesszobában. Elképzelte, ahogy betakarózik az anyaszagú világoskék kardigánba, és összebújva együtt fejtik a keresztrejtvényt. Szaporán szedte kopogós lakkcipőjében a lábát, hogy minél hamarabb kezdődjön a ,csak mi ketten' hétvége. Beszaladt a pici, hűvös, kórházszagú előtérbe, és visszhangzó léptekkel rohant fel a lépcsőn. A magasföldszinten megállt egy pár másodpercre hogy megkocogtassa az akváriumot, feldúlva ezzel a halak nyugalmas életét. Elzának nemigen fért a fejébe, hogy hogyan lehet valaminek aranyhal a neve, ha nem is aranyból van. Az üres folyosón csak cipőjének könnyű csattogása hallatszott. Úgy tűnik, péntek délutánra a betegség is elfáradt munkájában.

A szobába érve leroskadtak a fotelba. Ilyenkor a nagy csend, egy puha fehér és édes habbal, útját állta az időnek, mindkettőjük örömére. Késő délután volt már, a nap bágyad vörösen tombolt az égen. Megcsörrent a telefon. Elza anyjának szólt, műtéthez hívták. Elza egyedül maradt a szobában. Unalmasnak ígérkezett a várakozás. Anyja gyöngyvirágszappan illatú öltözőszekrényéből kivett néhány, a röntgenfelvétel csomagolására használt narancssárga papírt. Szerette ezt a sárgát, jó és vidám érzés volt rá rajzolni. A papírnak esett a színes ceruzákkal, de színek öröme túlszaladt a papírlapon. Énekelni kezdett rajzolás közben. Nem volt se eleje, se vége, az önfeledt örömérzetet volt hivatott megtestesíteni. Egyre jobban belehullott az álomvilágba, amit a sárga papírra képzelt. Királylányokat rajzolt, szőke, barna és vörös hajúakat. Mindegyiknek külön története volt, de fekete kopogós cipő volt rajtuk is, ugyanolyan, mint Elzán. A mesevilág magával ragadta, és felemelte lassan a királylányok birodalmába. Egyre halkult, majd abbamaradt az ének, és Elza mély álomba merült, az asztalra borulva, a színes ceruzák közé.

Kopogásra riadt fel. Felkapta a fejét az asztalról. Egy színes az arcára tapadt és ezüstösen pengő hanggal pottyant vissza az asztalra. Kábán nézett körbe. Zsibbad a keze és a lába, a természetellenes póztól, ahogy aludt a széken. Az ajtó mögül ismerős halk férfihang szólalt meg.

- Elza! Jani vagyok. Nyisd ki!

Anyja barátjának a hangja volt. Odasietett a kopogós cipőjében az ajtóhoz és elfordította a kulcsot. A férfi megállt az ajtóban, elmosolyodott nyálas és ceruza lenyomatos arcán.

- Anyád lenn van a műtőben. Még dolgozik, de kérte, hogy nézzelek meg, hogy mi van veled. Most lemegyek, segítek neki rendbe rakni a műtőt, hogy hamarabb végezzen.

- Szeretnék lemenni veled, majd leülök a műtő előtt, és megvárlak benneteket.

Hangja és tekintete határozott és felnőttes volt, ellentmondást nem tűrő. Elindultak a kongó folyosón, a lépcső felé. A lépcsőhöz érve szemük összecsillant.

- Na, most ki fog nyerni? Adok előnyt. - mondta Jani a lábára mutatva. - Rajtam klumpa van.

Elza Janira hunyorított, kikapta vékony kezét a férfi kezéből. A kislány és öröme végigszaladt a fekete vaskorlát mintáin, amik életre keltek és beszálltak a versenybe, amit a játék friss öröme szórt oda nekik. A földszintre érve diadalmasan nézett vissza Elza a lemaradó férfira, aki mosolygott. Éles esze gyorsan megoldotta a mosoly titkát. Hagyták őt győzni.

- Ez nem ér! - nyafogta játékosan.

Megérezte azt az előnyt, amit bájos gyereklány léte adott. Azt, hogy ezt az előnyt ki lehet használni. Az akvárium melletti lengőajtó irányába indultak. Itt kezdődött a bennfentesek világa. Otthonosan léptek a másik világba. A mögöttük összecsapódó ajtó a semmibe himbálódzott. A folyosó üres volt, és a fáradó naptól fényes.

- Akkor várj meg itt, tíz per, és jövünk.

A csempék és az ajtók fehérsége megálljt és tiszteletet parancsolt még a képzeletnek is. A lengőajtón fém koccant meg, és megindult kötött pályáján. Egy hordágy csörömpölősen zörgő kerekei lökték meg, az ajtón befelé haladva. Elza csak a rajta fekvő férfi élénksárga lábát látta meg a felismerés pillanatában. Gyorsan elfordult. Kopogós fekete lakkcipőjére nézett, mereven, elzárkózva. Elzától pár  lépésre megállt a hordágy kerekeinek lendülete, de a fehér gumitalpú cipők tovább haladtak puha, határozott ütemükben. Elza azon gondolkozott, hogy hogyan kellene viselkednie. Nem volt, aki kisegítse. Félve nézett végig a meztelenségében kiszolgáltatott, valamikor erős férfitesten. A kórházi lepedő hideg fehér színe még jobban kiemelte a bőr beteges, savanyú sárgaságát. A gyér, ősz haj, szálanként rendezve simult a kivillanó, egészségtelen sárga, matt fejbőrhöz. Nyálatlan szája félig nyitva volt, arca teljesen lelazult. Lélegzetének ritmusát a lassan meginduló nyögések szabályozták. Körmei erősek és sárga viaszfényűek voltak. Érezte, hogy ebben az órában nem volt a férfinak kötődése, elengedni készül a világot. A kislányt meglepte a mozdulatlan beletörődés. Nem így képzelte a haldoklást.

Arra gondolt, hogy oda kellene menni, és belefűzni a férfi ujjai közé a sajátjait, hogy segítsen neki átlépni a semmibe. Nem merte megtenni, félt saját kicsinységétől. Nem ülhetett ott tétlenül, tenni akart valamit, valami nagyot, és segítőt. Bizonytalan volt abban, hogy az élet, vagy a halál kívánása lenne-e jobb. Összeszorította apró fogait, ami belesajdult a nagy erőlködésbe. Levegőt sem vett, ráncosra zárta szemhéját, és koncentrált. Varázsolni akart. Ha az álomvilágban képes rá, most miért ne lenne az? Érezte, ahogy tiszta gyerekereje gomolyog a teste körül, fémes rózsaszín szélei pedig elporladnak a tisztaságszagban. Becsukott szemei mögött látta, ahogy köd hullámzik a férfi felé. Hitt benne, hogy ha odaér, lágy erejével megérinti, és minden gyötrődést felold. Érezte a felelősséget, és a most megismert őserőt magában.

Halk suhogással nyílt ki az egyik fehér ajtó, kiengedve az orrcsiklandozó édes fertőtlenítő szagot. Megérintették a vállát. Egy pillanat alatt eltűnt a varázsfelhő, és vele együtt az ereje. Elza a két felnőtt között ránézett a férfira, reménykedve, hogy talán mégis elérte a lelke a haldoklót, és történt valami. De nem történt. A férfi fájdalmasan érdes légvétele, a sárga porszerű szín, az öntudatlanság, minden maradt a régiben.

Utálta a felnőttek világát. Toporzékolni akart, és sikítani. Hisztivel akarta eltüntetni a világ élét, a felnőttvilágot, ami elsorvasztja az erejét.

- Meg fog halni? - kérdezte.

A kislány válaszra várt, és a felnőttekre meresztette a szemét. A kérdéstől nem volt hajlandó elszakadni, makacsul, amíg meg nem kapja a választ. Az anyja inkább húzta volna az időt, hogy legyen elegendő ideje válaszokat gyártani a keresztkérdésekhez, amire számított. De nem volt keresztkérdés, csak egy letisztult, egyszerű, egyedüli kérdőjel, ami őserővel mar az anyákba.

- Igen. - mondta a férfi a valóság tényszerű hangján. Elza a cipőjére nézett, tudva, hogy legközelebb végig viszi erejét a célig. Érezte, hogy képes rá. Meglátta, hogy a lakk meg van repedezve a cipőjén. Látszódott, hogy régóta ott vannak a repedések. Átvillant rajt, hogy hogyan nem vette ezt eddig észre. Megfogta a két felnőtt kezét és megindult. A mozdulatba egész testének súlyát belefeszítette. Azzal a bizonyos őserővel vonszolta a felnőtteket a lengőajtó felé, a keserű csalódás elől. Ki az akváriumhoz, a korlátos lépcsőhöz, a királylányokhoz, a csodákhoz.

Vége

A másik oldal

Végig néztem magunkon, és elképedtem. Teljesen lesoványodtunk. Már vagy hat órája nem ettünk. Szülőanyám mellettem ül, és láttam rajta, ahogy egyre jobban elkeseredik. Teljesen lemondott az életünkről. Nem sokat beszélgetünk, csak vártuk, hogy szerencsénk legyen. Egy kicsit nézelődtem, hogy rövidebbnek tűnjön a várakozás, és ne gondolkozzak a túlélési esélyeinken. Még, ha egyedül lennénk, külön-külön. De így együtt egy kicsit macerás. Nem hagyhatjuk el egymást. Szeretem a szülőanyám, és nem hagyhatom magára. Nem úgy, mint a testvéreim. Egyik percről a másikra itt hagytak minket, nem törődve semmivel. Megölne a lelkiismeret furdalás, ha magára hagynám őt.

Kedvelem a vasúti kocsikat. Sokat hallottam róla szülőanyámtól, aki ugyanitt kezdte pályafutását. Azt mondta, hogy biztonságos hely. És rengeteg ember utazik manapság. A vasúti kocsik melegek, puhák és világosak. Eléldegélek a kék plüss üléshuzaton. Kellemes a színe, és nem csúszok le az ülésről. Állítólag régen, még az ük-ük-ük-ük nagyanyám idejében csúszós műbőr ülések voltak. A plüss üléshuzat fontos szempont manapság. Az életünk és a vérvonal továbbítása múlik azon, hogy mennyire tudok kapaszkodni.
Egyre több ember van a vonaton. Hátha szerencsénk lesz. Nem halhatunk meg egy vonat plüss ülésén, ami tele van lehetőségekkel. Ott jön egy vörös, hosszú hajú lány. Biztos iskolás. Az nagyon jó. Mert sokan vannak, és sokszor bújnak össze. Jaj, csak ide üljön. Annyira szép dús a haja. És fiatal. Nem is sápadt, mint manapság a fiatal lányok. Biztos rendszeresen eszik. A múltkor két kopasz fickó beszélgetett és hallottam, hogy valami oknál fogva nem esznek rendesen a mai lányok. Sápadtak, egészségtelenek lesznek, és még a hajuk is kihullik. Dupla csapás. Kopaszon és éhesen meghalni. Szörnyű lehet nekik.
Letette az ülésre a táskáját a vörös hajú. Akkor biztos ide ül. Igen. Mert a kabátját is levette. Elég gebe, ahhoz képest, hogy olyan magas, mint egy felnőtt. Úgy nézem egész jó vérvonal. Egészséges színű bőr, jó illat. Csak a hajának van furcsa színe, de ez, állítólag, valami festéktől van, nem kórságtól. Szülőanyám mesélte, hogy látott már kék hajat is. Ez nagyon szörnyű. Nekünk nincs kék színanyagunk, csak olyan színeink vannak, mint az emberhajak. Hogy el tudjunk rejtőzni. Egy kék vagy zöld haj nem biztonságos. Ezért választottam vöröset. Az olyan jól rejtő szín és szinte mindig hosszú hajú, aki viseli. Érdekes, hogy a nők és lányok nem szeretik a vörös árnyalatokat rövidre vágva. Szerencsénkre.
Leült a lány. Csodálatos, hogy milyen puhán hajlik ez a nagy hajtömeg az ülés fejtámláján. Beteríti az egészet és a plüssbe tapad. Teljesen elérzékenyültem a lány hajának illatától. Nem is látom szülőanyámat a könnyeimtől. Ő már biztos benne van ebben a vörös csodában. Most már nem örömködöm, inkább szedem mind a hat ízelt lábam és felmászok ezen a hajszálon. Megtelepszem új otthonunkban. És szaporodom, rendes fejtetű módjára. Ahogy kell. Végre valahára. Úgy vélem megérte, szinte védtelenül, hat órán át várakozni egy vasúti kocsi kék plüssülésének fejtámláján.

Fárasztó ez a szaporodás. Folyamatosan petézek, de csak óvatosan. Szülőanyám azt mondta, hogy csak rejtett helyekre szabad utódokat tervezni. Mert, ha rájön új otthonunk tulajdonosa, hogy a hajában lakunk, egyből kiirt minket valami gyilkos vegyszerrel, és megöli még szegény serkécskéinket is. Már alig maradt lehetőségünk a fennmaradásra, mert fésűt és sampont és hajlakkot és hajfestéket használnak. Szerencsére jól elrejt a színünk, és gyorsan szaporodunk, így mindig egy kicsit előnyben vagyunk. Büszke vagyok a nemzetségemre. Hogy ennyire életre való. Szülőanyám mesélte, hogy régen, nagyon régen, amikor az emberek valami puskagolyótól, vagy mitől, és az éhségtől meghaltak, szóval abban az időben nem mostak hajat, a tetűk nemzettsége pedig hatalmassá növekedett. Alig volt olyan fej, amit ne népesítettünk volna be. Sőt, valami elveszett egzotikus fajtánk is új életre kapott. Olyanok, mint mi, csak laposabbak. Állítólag. Még nem találkoztam egyel sem. Állítólag valami háború miatt volt lehetőségünk így felfejlődni. Nem tudom mi az a háború, de biztos jó dolog lehet.

Sikeresnek vagyok mondható, mert száz petét raktam szálra, pedig alig fél napja vagyok Vörös Hajban. Nevet is adtam neki. Megérdemli. Mert lehetőséget adott arra, hogy boldogan éljünk szülőanyámmal. Két órával ezelőtt találkoztam vele, és azt mondta, hogy lehet, hogy ő már nem ér meg más fejet, mert annyira öreg. Úgy sajnáltam szegényt, teljesen le volt lassulva, és alig petézett. Szörnyű.

Ebben az órában kelt ki az első petém. Annyira édes, a szülőanyámra hasonlít. Szegény szülőanyám egy órával ezelőtt szörnyű véget ért. Óvatlanul kimászott a hajfelszínre, és felelőtlenül túl sok hajat mozgatott meg. Vörös Hajnak viszketni kezdett a feje a hajmozgástól és odanyúlt. Most már tudom, hogy a viszketés a legnagyobb ellenségünk. Vörös Haj elkezdett vakarózni és beleakadt a körmébe szülőanyám egyik lába. Kiabáltam neki, hogy hagyja veszni a lábát, mert még így is marad neki öt másik, de hiába. Talán már túl fáradt volt a küzdelemhez. Túl sokat petézett, és nem volt több életereje. Aztán valahogy Vörös Haj két ujja közé keveredet és ..., jaj, annyira szörnyű volt. Aztán, egy nagyon erős, magas hangot adott ki a vörös anyagyilkos. Azt hiszem, sikításnak nevezik. Mind a hatszáz pete összerezzent. És az, az álnok, ahogyan innen láttam, eldobta az ujjai közül a szülőanyámat. Ki, a rideg világba. De hát, ahogy a mondás tartja, egy megy, egy jön. Így most én lettem a hatszáz fős nagycsalád lelke. Nem hagyhatom el magam.

Az egyik oldal

- Anya! - zokogta hisztérikusan a rosszéletű kamaszlány a telefonba az anyjának. - Tetves vagyok! Itt állok az állomáson. Segíts! Mit csináljak?
És sipákolt minden eddigi bűnét megbánva, hátha akkor nem lesz valóság az, hogy ízeltlábúak császkálnak ,sosemfésült', szerinte állatira dizájnos hajában.
- Mi vagy? Nem értem jól. - válaszolta az anya kétségbeesetten. - Teeerheees? - emelte meg remegő hangját - Ugye nem vagy terhes? - folytatta rögtön, és nagyon koncentrált arra, hogy ne essen össze az ijedségtől. Miközben próbálta a szakadozott térerőből kihámozni kölyke mondanivalóját, végig pergett lelki szemei előtt az elmúlt három hónap. Az, hogy hogyan hagyta ott nagy férjét és nagy lakását a három kamaszkölökkel az oldalán, vakmerően, csendes életre és egy albérletre cserélve, amit alig tudott fizetni. Lehetőségeire gondolt. Amik nem voltak. Tisztán látta lelki szemei előtt, hogy előbb fogja agyoncsapni lánya apja, mintsem nagymama lesz. És minden jóra gondolt, ami azzal jár, hogy egy kamasz meghasasodik. Egyáltalán nem érezte magáénak a nagymamaszerepet. Kétségbeesetten sírta az anya lelke a szokásos mondatot: az anyukámat akarom, vissza akarok bújni a hasába, és az ujjamat akarom szopni.

- Neeeeem! Teeetveees! - kiabálta kifakadva a gyereklány a vonal túlsó végén, akire ezek után ezer szem tapadt a tömött vasútállomáson.

- Akkor jó! - könnyebbült meg az anya. - Nyugodj meg, menj haza, majd otthon megnézem. Biztos csak a hajlakkos koszos kócba akadt bele egy ostoba bogár. - mondta, és nyugodt hangjával saját magába is próbált lelket önteni. Egy kicsit azért lázadt a lelke, mert az anyaság által rászakadt gyereksereg, eddig még mindig megúszta az efféle, élet által produkált vicceket.

- De megfogtam és nagy volt, és kiemeltem a hajamból. És megijedtem és sikítottam és eldobtam. Undorító volt. - öntötte az információt a gyerek az anyjára.

Mire hazaért, lánya az ablakban állt, kisírt és tébolyult szemekkel, állig elkenődött fekete szemfestékkel, a kétségbeesés határán vergődve.

Az anya be sem ment a lakásba, az ablakon keresztül, kíváncsian és sebtében túrt a gyerek hajába. És látta amint a kis bogarak töménytelen mennyiségben vannak jelen a hajban és egyúttal az életében is. Szemét az égre emelte, és rimánkodott, hogy csak egy hatalmas szuicid muslica raj legyen a gyerek hajában. De tudta, hogy ez nem egy öngyilkos típusú muslica halom. Mert ekkora muslicák nincsenek.

- Ez bizony tetű. - nyugtázta - Méghozzá nagyon sok. - és gyereket megnyugtatni próbáló mosolya mögött elbújt a sírás és a gyilkos ösztön, ami arra sarkallta, hogy agyoncsapja csavargó hajlamú, bulizós, bagózós, ostoba, tizenhat éves lányát.
Szembenézve a problémával, bement a lakásba, és lerogyott. Tudta, hogy nehezen fenntartott lelki egyensúlyát és délutánját most rendezte el a gyereke. Mindenre vágyott egyszerre. Egy forró fürdőre, egy csokira, egy alvásra, egy sétára. Csak arra nem, hogy kurkásszon három gyerek fejében. És a folyamatos mosásra sem. És minden élő értesítésére sem vágyott, akinek esélye volt arra, hogy sok száz, apró, undorító bogár tulajdonosa legyen, lánya áldásos élete és tevékenysége által. Nem volt energiája kínosnak érezni a helyzetet. Pedig az volt. Kínos. Roppant kínos. Arra gondolt, hogy ez a sok bogár az Isten csapása. Még hozzá jó nagy csapás. Magában alkudozott a jóistennel, hogy ennyire azért nem rossz ember. Próbált üzenni Istennek, hogy, ha már bogárral bünteti, akkor a katicabogarat jobban szereti. Mert vidámak a pöttyei.

A délután vadászattal telt. És a gyógyszertárba járással. Az anya úgy érezte, hogy az a hat üveg tetűirtó, amit a gyerekei fejére locsolt, édeskevés. A középső gyerek már másodjára ment a patikába, felvásárolva a tetűirtó készletet, miközben anyja őserővel és rendíthetetlenül kaszabolta és mérgezte az ellenséget.

A kamaszlány sírva lógatta a kád fölé a haját, és minden egyes kihullott döglött tetűt elátkozta, a ,,rohadj meg" varázsigével. Aznap sokszor használta ezt a varázsigét. Az elmúlt fél évben nem fésülködött annyit, mint ezen a délutánon. És azt mormogta magában, amit az anyja az elmúlt fél évben szajkózott neki minden nap, hogy: a fésű jó barátunk.

A patikus már kérdezni sem mert, tudta, hogy egy fanatikus anyával van dolga. Így csak kitette a pultra utolsó készleteit, sajnálkozva nézett a gyerekre és nem érdeklődött. A gyógyszertárba küldött középsőnek született gyereklány ránézett, és érezte, hogy mentenie kell a helyzetet. Meg kell védenie anyja és a család megkopott becsületét. - Anyu csak tutira akar menni, nem bolondult meg. - és bátortalanul mosolyodott el, reménykedve, hogy az anyja tényleg nem eszelősödött meg. Majd hátracsapta derékig érő, gyönyörű szőke haját, amit meg is akart tartani, pont annyira, mint anyja a józan eszét.

Vége

A télben élő erő

Ahogy öregszem, a természettel együtt, tavasszal nyílik fel a szemem, hogy befogadhassa az élet megújulását. Nyáron, fut a milliónyi árnyék után a tekintetem. Ősszel pedig megtelik könnyel a szemem sarka, a szél szárazsága ellen dolgozva. És nyitott szemmel alszom a téllel.
Sosem szerettem a telet. Most mégis várom. Várom a hideget. Várom a havas szelet. Várom azt, amikor nincsen virágillat. Várom azt az a szépséges alvást, amit a természet meg mer tenni velünk, melegvérűekkel. Látni akarom a hópelyheket, békés lebegésüket, egyenként megfigyelve lassú mozgásukat. A szikrázást, ahogy a nap meleg fényét jéggé fagyasztják egy pillanat alatt. Most úgy vélem, hogy a tél a természet, és az éltető levegő megtisztulása. A tavasz, nyár és ősz színeitől elfáradt szem megpihenése a fehérben. Talán a hónak a fehérsége szippantja magába a szemünkből a többi évszakban az íriszünkbe ivódott milliónyi színt, és magába zárja. Aztán tavasszal, amikor az olvadó jégbe vetődik a fény, a jég prizmája megbontja a hónak a fehér fényét, és visszaadja nekünk a milliónyi árnyalatot. A hó rabbá teszi a fény színeit, az olvadásnál a víz pedig egyszerre engedi szabadon az összeset.
Tisztelem a telet. Egyszerű a fizikája és a biológiája. Persze biztosan másképp fogom érezni az iránta érzett tisztelet nagyságát abban a pillanatban, amikor elviselhetetlenné fog válni számomra a folyamatos didergés, hiába van a lakásban huszonöt fok. És más gondolataim gyűlnek össze róla, amikor este, hosszú percekig érzem majd, ahogy lehűti a takaró alatti levegőt a testembe ivódott hideg.

A telet képtelenség érezni. Először a hideg és fehér szavak jutnak eszünkbe róla. Nem szoktunk, vagy a hótakaró miatt nem tudunk érintkezni közvetlenül az anyaföldből utat törő élettel, mint a többi évszakban. A tavaszt, a nyarat, az őszt szagoljuk, milliónyi illat között lebegünk. A télben nincs illat. A tavaszt, a nyarat, az őszt látjuk, milliónyi szín kedvesen fárasztja a szemünket. A télben csak egy igazi szín van, a fehérek fehére. A télben nincs meg a természet dallama. Hallható csend van. A tavasznak, a nyárnak, az ősznek millió anyaga van. Tapintásra, ezer formája. A tél anyaga a mindent megtisztító víz. Ebben az évszakban jelen van az összes megnyilvánulási formája a hidrogén és oxigén bipoláris molekulájának.
Télen, nincs ami elterelné érzékeink által a figyelmünket saját magunkról. A madarak csicsergése, a rovarok zaja, a levelek suttogó zizegése helyett saját hangunkat halljuk. A gondolatainkat. A természet szagtalansága miatt érezzük lakásunk sajátos szagát, amit a benne élők illata és életvitelük tesz egyedivé.

Ilyenkor kénytelenek vagyunk magunkat látni. Kudarcainkat és sikereinket. Boldogtalanságunkat és boldogságunkat. Jellemhibáinkat és erősségeinket. Gonoszságunkat és jóakaratunkat. Nem kell önismereti órákat vennünk, mert az önismeret ilyenkor magától működik, alattomosan a gondolataink alatt megbújva. Mert van rá a léleknek ideje. Mert vannak rá jó pillanatok. És vannak gondolatokkal átitatott percek, amelyek valóban mélyek és értékesek. Saját életünket értékelő összefüggések, amik előrébb visznek, akár akarjuk, akár nem. Minden téllel erősebb lesz jellemünk, és évről évre egyre több elvünk lesz. Minden tél felöleli a többi évszak napjainak aprócska és hatalmas tanulságait. Agyunk pihentető üzemmódja csak látszat. Ez alatt a pár téli nap alatt dolgozza fel azt a sok információt az agyunk és lelkünk, amit megéltünk, tapasztaltunk, szagoltunk, ízleltünk. Megkésve érnek be, forrnak egésszé ezek a dolgok. Emlékké válnak. Csodás képekké, amikre egész életünkben mosollyal a szánk sarkában emlékszünk. Olyan képekké, amelyeknek csak egy fakó és silány majmolása a fénykép.

Ránk törnek a tökéletes harmónia és nyugalom pillanatai. Ezek azok a pillanatok, amikben úgy érezzük, hogy biztosan mindig volt és van helyünk a világban. Ahol talán biztonságban vagyunk.
És végre valóban látjuk a körülöttünk élőket. Érezzük valódi szagukat. Halljuk hangjuk minden színét. Látjuk a szemük mögötti igazi csillogást. Nem csak nézzük őket az ingerekkel megterhelt és elterelt figyelmünkkel, mint nyáron, hanem látjuk is őket. Igazán. Megfigyelő módjára döbbenünk rá újból és újból jó tulajdonságaikra, amiket eddig is ismertünk, de nem éreztük közel magunkhoz őket. És szétárad bennünk a tökéletlen szeretet érzése, az emberi, a nem idealizált, a felesleges ábrándoktól mentes természetes érzelem. Ami örök meleget ad a tél ölelő hidegében. Én ilyenkor érzem, hogy valóságos ember vagyok. Sérülékeny kívül és belül. Emberi természetemből adódóan. Ahogyan annak lennie kell.

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat